A készülődéslázas, mikellmégasütis gondolatokkal futtatott lakásrendezés közben a várakozás örömébe némi fájdalom is befurakodik. A szeretet örök, épp ezért nem múlik el annak elmúlásával, akit szeretünk. Nekem nagyon sok mindenki fog hiányozni ezen a Karácsonyon, és biztos vagyok benne, hogy Nektek is. Kikerülhetetlen a veszteség megélése egy ilyen ünnepen, még akkor is, ha nem erről szól.
Szerencsés vagyok, mert van kinek főzzek- süssek, szaloncukrot aggassak és ajándékozzak.
Szerencsés vagyok, mert nem egyedül töltöm a Karácsonyt.
Mégis, ilyenkor már láthatatlan Nagymamámmal keverem ki a beigli töltelékét, és szinte mindent pont úgy csinálok, ahogy Tőle tanultam. Itt van receptekben, az intésekben “még egy kicsit gyúrd át”, elhozza azt a sok évtizede múlt pillanatot, amely kicsiny, fűtetlen konyhájában ragadt rám. Hiányzik. Nem lettem olyan, mint Ő szerette volna. Egyértelműen nem vagyok konyhatündér. Még tündér sem, pedig Ő mindig azt mondta nekem. Elhittem.
Mindent elhittem Neki, mert a szavainak varázsereje volt.
…Mindig olyan szaloncukor volt Nála, aminek nincs bevonata. Mi unokák persze megkerestük a csokisnak tűnőket. Azután visszacsomagoltuk a papírt, mintha még benne lenne…
Sokan megpróbálunk szépen és jól élni. Csak mi tudjuk, mi van benne, és ha nem az, amit vártunk, akkor is visszacsomagoljuk. Kívülről hibátlannak tűnik.